Hiába tegezlek tanár úr, akkor sem tudom…

Bizonyára sokan ismerik a már-már elcsépelt iskolai viccet, amelyben a tanár arról érdeklődik a diáktól, hogy miben hordták a magyarok a nyilaikat. A diák nem tud felelni, mire a tanár mérgesen azt mondja: „Hát tegez, fiam, tegez!”. Erre pedig jön a diák címben említett válasza: „Hiába tegezlek tanár úr, akkor sem tudom!”. A vicc jól illusztrálja a tegezés és a magázás közötti fontos stílusbeli különbségeket, amelyek olyannyira erőteljesek, hogy csattanóként is mindenki érti őket.

A szövegírásnál is kulcsfontosságú kérdés, hogy milyen megszólítást, tegezést vagy magázást használunk a cikkekben, blogokban vagy posztokban. Mielőtt azonban belemélyednénk, hogy milyen választási lehetőségeink vannak, tekintsük át ezen fogalmakat és a magyar nyelvben betöltött helyüket.

Nem minden nyelvben különül el egymástól a tegezés és a magázás. A németben és a franciában megtaláljuk ezt a különbségtételt, az angolban azonban – habár a nyelv korábbi változatában használatos volt – ma már egyáltalán nem él. A latinból származó  tu (te) és vos (ön) alakok után az angolszász nyelvészetben T- , illetve V-formaként hivatkoznak a két megszólítási lehetőségre, a hétköznapi nyelvezetben pedig az „informális” és a „formális” hangnemek közötti különbség ad némi támpontot a szövegírónak vagy fordítónak. Önmagában az, hogy egy nyelvben nem létezik kifejezetten a tegezés és a magázás közötti különbség nem jelenti, hogy ne lenne megkülönböztethető a két stílusforma. A vezeték- vagy a keresztnév használata a megszólításhoz, valamint az „uram”, „hölgyem” használata szintén az udvariasság fokmérője. No és persze ott van még a szövegek általános szóhasználata (pl. szakkifejezések vagy éppen szleng), ami szintén nagyon meghatározó.

A magyar megkülönböztetett helyzetben van, hiszen két magázási forma, a mára kissé elavult „maga” szó használata és az „önözés” is jelen van a nyelvben. A „magázás” kifejezés a „maga” szóból származik, amely a 17. században vált külön a „maga kegyelmed” alaktól, és a 18. század végére terjedt el széles körben. Eredetileg rangbeli különbségre is utalt: az alacsonyabb rangú magázta a magasabb rangú személyeket, visszafelé azonban már a tegezés volt érvényben. És nem volt ez másképp a családon belül sem. Ezzel kapcsolatosan érdemes megemlítenünk a többek között Petőfi, Arany és Mikszáth írásaiban is gyakran előforduló „kend” kifejezést., amely külön formája volt a tiszteletteljes megszólításnak. A fiatalabbak nagyszüleiket és sokszor szüleiket is a „kend” megszólítással illeték. A férj tegezte feleségét és gyermekeit, de a feleség férjét magázta (vagyis „kendezte”). Ez a megszólítás ugyan az első világháború utánra kikopott, de egyes helyeken a családon belüli magázás formája sokáig fennmaradt. Sokan emlékezhetnek például ma is arra, hogy a 60-as és 70-es években is sok helyen illett magázni a nagyszülőket.

A 18. század végén jelent meg az „önözés”, amely a 19. században vált elterjedtté. Az egyre szélesebb körben való használatában nagy szerepet játszott gróf Széchenyi István is, aki kulcsfontosságúnak tartotta, hogy az emberek közötti nyelvhasználat a kölcsönös udvariasságon, ne pedig alá-fölérendeltségi viszonyon alapuljon. Az ön tudatosan létrehozott névmás volt, melynek eredete az „önbelőle” „önmaga” szavakban keresendő.

Az idők folyamán a „maga” kifejezés egyre ritkábbá vált, és helyét szinte teljesen átvette az ön. Legalábbis az írott nyelvben és a hivatalosabb szövegekben. A vidéki településeken az idősek még ma is előszeretettel használják a „maga” kifejezést, bármiféle alá-fölé rendeltségi viszonytól mentesen.

A tegezés-magázás kapcsán mindenképpen szót kell ejtenünk a tegezés egyre nagyobb térnyeréséről. Sokan úgy vélik, hogy a magázás hamarosan ki is hal majd a magyar nyelvből, és csupán a tegezés lesz használatos. Való igaz, hogy a hétköznapi nyelvhasználatban egyre gyakoribb a tegezés. Az iskolában, alsóban a gyerekek például többnyire tegezik a tanítónőket, és a tegezés életkori korlátai is egyre inkább kitolódnak: ma már a 40-es éveiken járó ismeretlenek is letegezik egymás, holott régebben, ez inkább a tizenévesek és a húszas éveikben járó fiatalok „kiváltsága” volt.

Azzal azonban, hogy a magázás kiveszőben lenne, nem feltétlenül értünk egyet. Bár az angol nyelv elterjedtsége ebben a vonatkozásban is kétségkívül érezteti hatását, azért a jó öreg magázást sem kell még teljesen elfelejtenünk. A cikkek, weblapok és blogok jelentős része továbbra is bátran alkalmazza a magázást, ami nem véletlen. A magázás használata a szövegírásban a közönség/olvasó iránti tisztelet egyik módja. Ráadásul nagyon sok esetben biztonságos megoldás, hiszen az idősebb, konzervatívabb közönség számára megnyerőbbnek és komolyabbnak tűnhet egy olyan írás, amelyben magázva szólítják meg az olvasókat. A tudományosabb, inkább tényközlő jellegű írások esetében ezért az „önözés” megfelelő alternatíva lehet (pl. Ki a főnök, a stressz vagy ön? – A megküzdés egyéni és közösségi módjai [Élet és Tudomány, 2016.], Ön is kedvelni fogja ­ újabb hasznos funkció készül a Teamsbe [HVG, 2021]).

Itt merül fel az a kérdés is, hogy vajon az „ön” vagy a többes számú „önök” a megfelelő változat egy-egy blogban vagy cikkben. Sajnos most sem mondhatunk mást, minthogy ez főként a szövegíró stílusától, a közönségtől és az írás céljától függ. Amennyiben azt szeretnénk, hogy az olvasó egyedül önmagát érezze megszólítva, használjuk az egyes számot, de ha inkább arra kívánunk koncentrálni, hogy egy olyan közösség tagjának érezze magát, amelynek a számára érdekesek lehetnek a leírtak, részesítsük előnyben a többes számú változatot (íme pl. egy idézet a Rubikon magazinból: „Önök nélkül egyszerűen nem léteznénk.”)

Az „ön” és az „önök” szavak egyre gyakrabban szerepelnek nagy kezdőbetűvel a különböző cikkekben és felhasználói felületeken. Mindenképpen ki kell emelnünk, hogy magyar helyesírási szabályzat szerint az ön (csakúgy, mint a többi személyes névmás) kisbetűvel írandó. A szabályzat ugyanakkor megemlíti, hogy a fokozott tisztelet jeleként a levelekben nagy kezdőbetűvel is szerepeltethetjük őket. (A magyar helyesírás szabályai, 12. kiadás, 147.), Ez a gyakorlat kúszott át a mindennapi használatba, hiszen egyre gyakrabban látjuk cikkekben, blogokban és felhasználói felületeken is megjelenni a nagybetűs formát. Bár valószínűleg rengeteg helyen látjuk így leírva, ez a fajta használat javarészt nem indokolt, és ismétlődés esetén kifejezetten zavaró is lehet. Más a helyzet azonban a rövidebb, pár mondatos, reklámcélú szövegek esetében, ahol a nagybetűs írásmód azt sugallja, hogy az adott szövegrész kifejezetten az olvasó(k)nak készült.

Ugyanakkor fontos, hogy az első (én, mi) és harmadik személyű (ő, ők) névmásokat semmiképpen ne írjuk nagybetűvel a szövegekben, hiszen nem helyes, és a megértést is zavarja.

És akkor ejtsünk pár szót a már sokat emlegetett tegezésről is. Az újságcikkek és a blogok legnagyobb része tegezést használ. Ez teljesen érthető is, hiszen ezzel közelebb hozzuk magunkhoz az olvasót, azt éreztetjük, hogy egy szinten és közeli kapcsolatban állunk. Jó példa erre a bulvárújságírás, ahol a cikkek így mintegy bennfentessé teszik az olvasóközönség tagjait, azt sugallva, hogy egy baráttól kapnak tanácsot vagy tudnak meg érdekes dolgokat. (Vigyázz mielőtt enni kezdenél: Lehet, hogy a testednek inkább erre van szüksége [Dívány, 2022.]). Hasznos eszköz, ha szeretnénk közvetlenebb kapcsolatot kialakítani az olvasókkal. Mindenképpen használjuk azonban körültekintően. Egyes esetekben túl bizalmaskodónak és komolytalannak is hathat. És persze a közönség életkora sem mellékes: nem biztos, hogy egy reuma elleni krémet a legjobb tegezve hirdetni, hiszen a célközönséget tisztelettudóan szeretnénk megszólítani.

Köztes megoldás lehet az ebben a blogban is alkalmazott „mi” használata, amellyel feloldhatjuk a tegezés és a magázás közötti döntés nehézségét. Ezzel a módszerrel az író, szerző is az olvasóközönség tagjává és érintetté válik a témában, bármiféle alá és fölérendeltségi viszonytól mentesen, elkerülve azt a veszélyt, hogy kioktató, „megmondó” aspektusból tálalja a témát. Nagyon hasznos megoldás, amely egyre elterjedtebbé válik

A fentiekben számos lehetőséget vázoltunk fel az olvasók megszólítására. Mielőtt azonban választanánk, vegyük fontolóra, hogy melyik lenne a leghatékonyabb számunkra. Mérjük fel az olvasóközönség korát, az írás témáját és célját, és persze a megjelenés helyének formai kívánalmait. Amennyiben mindezeket gondosan fontolóra vesszük, nem nyúlhatunk mellé.

Felhasznált irodalom:

A magyar helyesírás szabályai – Tizenkettedik kiadás, Akadémia Kiadó, 2015.

A szólítás, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/viii-tarsadalom-CA13/a-tarsadalom-mukodese-D39B/a-magyar-paraszti-erkolcs-es-magatartas-D39C/a-tarsadalmi-kapcsolatok-fenntartasanak-verbalis-sikja-D5F1/a-tiszteletadasi-formak-a-verbalis-kommunikacioban-koszones-D5F4/a-szolitas-D60D/ (Utolsó letöltés: 2022.10.25.)

Nagy Ön, kicsi ön, helyesiras.mta.hu – Helyesírási tanácsadó portál, 2015.01.27. https://helyesiras.mta.hu/helyesiras/blog/show/nagy-on-kicsi-on (Utolsó letöltés: 2022.10.26.)

Ön hülye vagy maga hülye? – a magázás története, Nyelv és tudomány, 2010. 09. 08. https://m.nyest.hu/hirek/tegezhetem-ont-a-magazas-tortenete (Utolsó letöltés: 2022.10.24.)

T–V distinction, Wikipedia. https://en.wikipedia.org/wiki/T%E2%80%93V_distinction#Usage_in_language (Utolsó letöltés: 2022.10.26.)

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük