Káros-e a káromkodás

Sokan úgy tartják, hogy a magyar nyelv változatossága a káromkodás terén egyedülálló és páratlan a világon. Ez talán kicsit túlzó állítás lehet, hiszen nagyon sok olyan nyelv van még, amely igen széles szókinccsel rendelkezik e téren. De a magyar nyelv káromkodási tárházának sokrétűsége valóban vitathatatlan.

Kortalan káromkodás

A magyar káromkodás története igen régre nyúlik vissza, és a témának szinte saját történelme van. A feljegyzések szerint már I. Lajos magyar király hadserege is cifra kifejezések kíséretében küldte a túlvilágra a német csapatokat a 14. században. Azt is fontos azonban megemlíteni, hogy a 19. század közepéig a káromkodás nagyon szigorú fenyítést, sőt, egyes időszakokban akár megcsonkítást (pl. nyelvkivágást) vagy halálbüntetést is vonhatott maga után. A 1600-as és 1700-as években például a marosszéki törvények azt írták elő, hogy káromkodás esetén a 12 éven aluli gyermekeket nyilvánosan vesszőzzék meg, a 12 éven felüliekre pedig szabjanak ki olyan büntetést, amelyet megérdemelnek, akár halált is.

A törvények alól sok esetben nem volt kivétel az sem, aki mástól hallott káromkodást, de nem jelentette. Ezekben az időkben azonban a káromkodás fogalma összefonódott az istenkáromlással, így súlyos büntetést kaptak az „ördög” szót (pl. ördögadta, ördöglelkű) tartalmazó összetételek említői is.

Ma már persze a káromkodóknak nem kell ilyen szigorú büntetéssel szembenézniük, ám ez a fajta nyelvhasználat még mindig nem kívánatos a legtöbb esetben. Nem véletlen, hogy a gyerekeknek nem tanítjuk meg a „csúnya szavakat” (bár felesleges is, mivel a legtöbbet tőlünk ellesve, utánzással úgyis megtanulják), sőt, használatukat az ő esetükben sokszor büntetjük, és hivatalos közegben sem ajánlott felidéznünk a cifra kifejezéseket (még ha néha szeretnénk is). Ugyanakkor kétségtelenül a mindennapi nyelvhasználat részét képezik. Majdnem mindenki káromkodik, ki finomabban, ki durvábban. Egyes káromkodások mára már a nyelvünk szerves részei lettek, és nem is számítanak káromkodásnak (pl. a fene vigye el).

A káromkodások jelentőségét jól mutatja az a tény is, hogy milyen szerves részévé váltak a kultúrának. Az senki előtt sem titok, hogy a slam poetry (amelyről egy korábbi blogunkban írtunk) és a rap nem mentes a káromkodásoktól. Ne gondoljuk azonban, hogy nagy költőink műveiben sohasem jelentek meg effajta kifejezések. Kosztolányi Dezső Nyár, nyár, nyár című versében az első sorok kezdőbetűiből a költőtársának címzett „Nyald ki a seggem Karinthi” mondat áll össze. És József Attila sem fukarkodott a „szép” szavakkal a Szabad ötletek jegyzékében („Ők azalatt / basztak / lőttek).

Miért káromkodunk?

Timothy Jay pszichológus több ezer ember esetében vizsgálta a káromkodás jelenségét. Vizsgálatai alapján két okot különített el: az egyik az érzelmek, és a feszültség kiadása, a másik pedig az az érzelmek azonnali közlése. Előbbire jó példát jelentett az a kísérlet, amikor az alanyokat arra kérték, hogy kezüket tegyék jeges vízbe. Megfigyelhető volt, hogy azok, akik káromkodtak, miközben ezt tették, sokkal jobban elviselték a kellemetlen hatásokat. Nem sokkal ezután azonban az is megállapítást nyert, hogy a „fájdalomenyhítő” hatás annál nagyobb volt, minél kevesebbet káromkodtak a kísérleti résztvevők mindennapi életük során. Létezik tehát egyfajta hozzászokás is, amely csökkenti a stresszenyhítő hatást.

Jay azt is megállapította, hogy a közhiedelemmel ellentétben, miszerint a káromkodás a kevésbé intelligens emberek sajátja, a nagy szókinccsel rendelkezők általában változatosabb káromkodásra képesek. Persze az, hogy a káromkodás milyen élethelyzetekben használható és mikor nem, illetve, hogy mely körülmények között mely káromkodás elfogadható, már valóban kívánhat némi kifinomultságot.

A káromkodások folyamatosan változnak, hiszen ahhoz, hogy megőrizzék „tabudöntögető” jellegüket, nekik maguknak is módosulniuk kell. Az egykoron még durvább kifejezések pedig elveszítik eredeti jelentésüket, és a sima köznyelv részéve válnak. „Hogy a rosszseb vigye el!” kifejezésben például a „rosszseb” a szifiliszre utalt, a mai világban azonban ez már nem számít durva káromkodásnak. Ugyanilyen a „fene vigye el”, ami – bár a „fene” szó eredeti jelentése máig tisztázatlan – szintén valamilyen betegséget kívánt a címzettnek.

Persze az is előfordul, hogy a káromkodás élét enyhíteni próbálva (szakszóval: eufemizálva), a csúnya szót valamilyen más, hétköznapi kifejezéssel helyettesítjük. Ilyen gyakori helyettesítő például a „kutya” szó, hiszen a „ku” kezdet másra enged következtetni. Érdekesség, hogy abban a korszakban, amikor a káromkodás büntetendő cselekménynek számított, az ilyen helyettesítéssel sem jártak jobban az érintettek, mivel a köznyelvi, nem csúnya szóra Isten nevének helyettesítésére használt kifejezésként tekintették, és mint ilyet, istenkáromlásként büntették.

Hogyan kezeljük a káromkodást a szövegírásban?

Azt tehát láthattuk, hogy az írásban igenis van helye a káromkodásnak. A kérdés azonban az, hogy mi szövegíróként vagy fordítóként hogyan kezeljük a káromkodást irományainkban.

Fordításnál nincs mese: ha a szövegben káromkodnak, bizony a fordítónak is kell. Mivel a káromkodások minden nyelvben változatosak lehetnek, nem kell a szó szerinti fordításhoz ragaszkodni, inkább azt a változatot kell megtalálni, amely erősségében és fajsúlyában a leginkább megfelel az eredetinek. És persze nem elhanyagolható a kontextus sem. Ezen a ponton nem árt elmerülnünk az adott idegennyelv káromkodási kultúrájában, hogy érezzük, melyik kifejezés mennyire számít durvának az adott területen.

A szövegírás már teljesen más tészta. Itt alkotóként a mi felelősségünk, hogy a szöveg stílusa és üzenete illeszkedjen a célközönséghez, így nem káromkodhatunk csupán saját örömünkre. A marketingszövegekben a káromkodás azonban nagyon kétélű fegyver, és meglehetősen ritkán használható.

A marketingben a káromkodás célja általában az, hogy humort csempésszen a szövegbe, meglepetést vagy döbbenetet váltson ki az olvasóból, vagy egyszerűen, hogy a célközönség számára közelebbivé tegye a tartalmat. Nagyon finom azonban az a határ, amelyen a szövegírónak ilyenkor egyensúlyoznia kell. A túl erősre sikeredett káromkodás inkább visszataszítóvá teszi a szöveget a célközönség számára. És talán mi, magyarok kicsit konzervatívabbak is vagyunk e téren, mint tengertúli barátaink. Bár nem a káromkodáshoz kapcsolódik, de sokszor eszembe jut ilyenkor a klasszikus cukorkareklám a 90-es évekből: „Segít ha fáj a torkod, és az orrodat is tisztítsa” – mondta a focista csattanóként a reklámfilm végén. A mondat hihetetlen népszerűségnek örvendett, és a mai napig szállóige. Ráadásul mindenkiben gyorsan rögzült, hogy melyik is az a bizonyos cukor. Aztán egyszer valamiért megváltozott a magyar szinkron, és „tisztítsa” helyett a „tisztítja” került a snittbe. Sok városi legenda él arról, hogy miért változtatták meg ezt a frappáns és a reklámcélnak teljesen megfelelő mondatot, de állítólag közrejátszott az is, hogy sokan kifogásolták a nyelvtani helytelenséget. Mások szerint pedig a focisták sztereotipizálásával volt a baj. A jól irányzott káromkodás is ilyen. Lehet, hogy lesz, akit megbotránkoztat, és lehet, hogy páran elítélik, de ha célt ér, akkor nem hiábavaló. És ez a lényeg.

Manapság azonban a nyomtatott sajtón, valamint a TV-n és a rádión túl is van világ, az internet és a közösségi média korában pedig más faktorokat is érdemes figyelembe venni. Ilyen például a megoszthatóság. A YouTube 2022-ben erősen szigorított a káromkodásra vonatkozó szabályain, és bár állítólag némi enyhítés van kilátásban, azért nem árt óvatosnak lenni e téren. A Facebook pedig világosan leírja, hogy korlátozhatja vagy le is tilthatja a tartalommal való bevételszerzést, amennyiben „csúnya beszédet” tapasztal, amely meghatározása szerint káromkodást, becsmérlő kifejezéseket, sértéseket vagy közönséges szexuális nyelvezet takar. Így tehát kétszer is gondoljuk meg, mielőtt káromkodni kezdünk ezeken a platformokon.

Akkor káromkodhatunk?

A káromkodást nem kell kizárnunk a szövegírói eszköztárból, hiszen sokszor hatásos és célravezető lehet. Ehhez azonban a célközönség pontos meghatározására és ismeretére van szükség, és arra, hogy megtaláljuk a határt. Arra azonban mindenképpen ügyeljünk, hogy a káromkodás ne legyen sértő senki számára nemi, faji vagy etnikai származás, vallás, fogyatékosság vagy szexuális irányultság szempontjából. Ha a célunk a káromkodással a humor, akkor is igyekezzünk megtalálni az egészséges és még befogadható határt.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük